Ti mit tennétek akkor, ha a saját tested rabságába esnél? Gondolj bele abba, hogy tudatodnál lennél, de nem tudnál kommunikálni a külvilággal. Mindent hallasz, mindent érzel, de nem tudsz válaszolni. Még belegondolni is szörnyű.
Hát nagyjából erről szól Martin Pistorius története. 12 éves korában valamiféle rejtélyes okból kómába esett és onnantól fogva nem tudott kommunikálni a külvilággal. Egy idő után magához tért, de csak fejben. A tudata élt csak. Nem maradt számára semmi más, csak a saját gondolatai.
Martin Pistorius Dél-Afrikában élt és leginkább az informatika érdekelte. 1988-ban 12 éves volt, amikor az élete egy hatalmas fordulatot vett. Egy furcsa, rejtélyes betegség támadta meg, mely leginkább az agyhártyagyulladásra hasonlított.
Az állapota napról napra rosszabb lett. Egy idő után már nem tudott mozogni, később már a szemkontaktust sem tudta tartani. A beszédkészsége is teljesen odalett. Az orvosok azt mondták a szüleinek, hogy a fiúk egy vegetatív állapotba került és nincs mit tenni. Vigyék haza és próbálják meg a lehető legnagyobb kényelemben tartani, amíg fel nem adja.
Telt múlt az idő, de Martin nem halt meg. Az édesapja minden nap hajnali 5-kor felkelt, felöltöztette a fiát és elvitte egy speciális gondozóközpontba. 8 óra múlva érte ment, hazavitte, lefürdette, lefektette majd ébresztőt állított be, hogy 2 óránként ne felejtse el megfordítani a fiút, ugyanis ez felfekvésekhez vezetne.
12 évig élt így a család. Martin édesanyja, Joan még most is emlékszik egy pillanatra, amikor ránézett a fiára és azt mondta: „Remélem hamarosan meghalsz.” Persze fogalma sem volt arról, hogy a fia minden szavát érti. Az anya azt mondta, hogy „Valamiféle megkönnyebbülésre várt. Szörnyű volt így élni.”
Martin ekkoriban már teljesen tudatánál volt. Mindent hallott és értett. „Igen, ott voltam. Körülbelül két évvel azután, hogy vegetatív állapotba kerültem elkezdtem ébredezni.” – mesélte Martin, aki most már 46 éves és az angliai Harlow-ban él, mint családapa.
Ugyanis 14 éves korában a tudata kezdett ébredezni. Mindent látott és hallott, de nem tudott sem megmozdulni, sem bármi jelét adni annak, hogy jelen van.
„Mindenki megszokta, hogy nem vagyok ott. Észre sem vették, hogy kezdtem ébredezni. A legrosszabb az volt, hogy folyamatosan benne volt a gondolat, hogy így kell leélnem az életem.”
Martin a saját teste foglya volt. Semmi nem maradt számára csak a gondolatai, melyek koránt sem voltak derűsek, vagy bíztatók. Félt, hogy soha senki nem fog gyengéden bánni vele. Esélye nincs arra, hogy valaki igazán szeresse. Szörnyű volt ilyen tudattal élni az éveket.
Kezdetben próbálta elzárni a saját gondolatait. Úgy mesélt erről az időszakről, hogy: „Nem igazán gondolsz semmire. Csak vagy. Egy rettentő sötét helyre kerülsz és hagyod, hogy eltűnj.”
Mivel mindenki úgy gondolta, hogy vegetatív állapotban van, senki nem foglalkozott azzal, hogy változatos hatások érjék. Néha csak a TV előtt hagyták, ahol nap, mint nap ugyanazokat a meséket kellett néznie.
Az ébredés!
Egy idő után kezdte ezt megunni. Arra gondolt, hogy muszáj valamilyen irányítást szereznie. Megpróbálta mérni az időt a szobába besütő napfény alapján. Így kezdődött.
Idővel képes volt túltenni édesanyja szörnyű szavain is. Rá kellett jönnie, hogy az anyja mindennél jobban szeretné, hogy a fia éljen és boldog legyen, de ez az állapot mindenkinek megterhelő. Kétségbeesettek voltak.
Idővel Martin elméje egyre inkább felépült. Egy megmagyarázhatatlan idegi fejlődésen ment keresztül. Szépen lassan kezdte visszanyerni a kontrollt a teste felett is.
Felépülést követve írt egy könyvet „Néma üvöltés” címmel. Ebben részletesen taglalja, hogy milyen érzés volt több mint egy évtizeden át láthatatlannak lenni.
Mára a szerelem is rátalált. Boldog házasságban él a feleségéve, Joannával.
És egy csodálatos kisfia lett…
Mit gondoltok? Írjátok meg a véleményeteket kommentben!
